Mindannyian egyek vagyunk, mantráztuk közösen a jóga órákon. Testvérek vagyunk, hallhatjuk a templomban. Valamit éreztem ezzel kapcsolatban, de igazi felismerés és megértés az első családállításomon történt.
Öngyógyításom egyik állomása a családállítás volt. Nem igazán tudtam mire számíthatok, de kíváncsi voltam. A terapeutának mindenki elmondta egy-két mondatban miért jött, de senki sem részletezett semmit.
A résztvevők közül egy ember kiült a terapeutával szemben. Majd tetszőlegesen kiválasztottak embereket egy-egy szerepre, tehát a családtagok képviselőjét. Ezek a szereplők nem tudtak semmit, azt sem, hogy nők vagy férfiak, gyerekek vagy felnőttek. Csak elkezdtek mozogni a térben és érzéseket megeleveníteni.
Kételkedve néztem az eseményeket. Kívülről ülve nem jött át számomra az, amit ők megéltek, de érdeklődve néztem az újraegyesült családokat, az elhunytak meggyászolását, családi terhek visszaadását.
Ekkor jöttem én. A családom megelevenedett. Teljesen ismeretlen emberek tudták milyen az én családi légköröm és a szüleim közötti párbeszéd. Egy olyan fájdalom tört felszínre, ami édesanyám 16 éves múltjából gyökerezett. Anyukám mesélt az esetről még gyerekkoromban, de nem tudtam, hogy ez ennyire hatással lehet az én döntéseimre és az életemre is.
A múlt feltárása után a konfliktusban élő szereplőket megbékéltettük, ősök előtt meghajoltunk, oldó mondatokkal feloldottuk a kialakult feszültséget.
Minden egyes résztvevő megkönnyebbült. Az igazság felszínre hozása már egyfajta feloldozással bírt, de valamiféle ünnepélyes hangulat vett minket körbe. Az őseink köztünk jártak azon a nap és segítettek a gyógyulás útján.